2018. november 16., péntek

Az egyik legjobb dolog olyan kollégákkal szórakozni, akiket barátomnak tudhatok. Felemelő érzés, mikor úgy tölthetek el egy estét, hogy azokkal vagyok körülvéve, kiknek társaságát szomjazom és élvezem, annak ellenére, hogy heti öt napot egy helyen dolgozunk. 

November elején egy ilyen fantasztikus meleg őszi estén a Balfácánt vacsorára című komédiát néztük meg közösen a Pécsi Nemzeti Színházban. Nagyon vártam az előadást, tudatosan nem néztem utána sem a történetnek, sem a kritikáknak, "tabula rasa"-ként szerettem volna a nézőtéren ülni. Ennek megfelelően rendkívül izgatottan készültem erre az ízig-vérig francia vígjátékra.
Forrás: www.pnsz.hu
Hadd indítsak közhellyel: a szereposztásban kódolva van a siker és az abszolút szórakozás élménye. Muszáj előre vetítenem: nem is volt ez másként, a produkció zseniális volt.

Szereposztás:

Pierre, Józsa Richárd
Francois, Lipics Zsolt
Christine, Györfi Anna
Marléne, Stubendek Katalin
Cheval, Urbán Tibor
Leblanc, Vidákovics Szláven
Archambaud, Rázga Miklós

www.kirabook.hu
A milliomos könyvkiadó – Pierre Brochant – és unatkozó barátai különös vacsorákat szerveznek: mindenki hoz magával egy balfácánt, és aki a legnagyobbat hozza, jutalmat kap. Nagy formátumú hülyét találni persze rettenetesen nehéz, de az este különlegesnek ígérkezik: a tökkelütött búgócsigagyűjtő után a megszállott makettépítő, Francois Pignon személyében fölbukkan a láthatáron egy világbajnok barom. Az előjelek azonban nem kedvezőek: Brochant úrnak egy rossz mozdulattől becsípődik a dereka, felesége váratlanul lelép, de mielőtt a sorozatos csapások miatt a meghívást lemondhatná, a balfácán megérkezik, és ami még nagyobb baj: nagyon lelkes. Egy biztos: ez a vacsora örökre emlékezetes marad. 



Józsa Richárd (Pierre Brochant) és Lipics Zsolt (François Pignon) párosa és alakítása kiválóan adta vissza azokat a nagy társadalmi, valamint karakterbeli különbségeket, melyek egyértelműek egy mindennapi helyzetben a nagyképű, gazdag fiatalember és a középkorú, szerény átlagember között. 

A nagy méretű társadalmi és vagyoni szakadék ellenére mégis úgy gondolom, van hasonlóság az alakított figurák között. Mindegyiknek van valami hóbortja, amelyek gyakorlatilag a komédia gerincét és az alapkonfliktust is adják. Pignon makettépítésben próbál meg kiteljesedni, valójában azonban saját élete elől menekül; Brochant pedig szerencsétlen emberek megcsúfolásával próbál felülkerekedni saját érzelmi szegénységén.


www.pnsz.hu
Maga a sztori is rendkívül jól felépített, az alaphelyzetből kiindulva szépen ívelten jutunk el a tetőpontig és onnan a megoldásig. Pignon természetéből adódó megnyilvánulásai folyamatosan dolgoztatják a nézők rekeszizmait. Nem szabad említés nélkül hagyni Lipics Zsolt zseniális arcjátékát, mellyel még inkább fokozza a szórakozást.

Számomra nagyon pozitív a történetben Brochant jellemfejlődése. A kiindulási ponttól a befejezésig nagy utat jár be a karakter személyisége. Ebben segítségére van Leblanc (Vidákovics Szláven), a főszereplő barátja, ki támogatóként működik mellette annak ellenére, hogy a múltban vele is csúnyán elbánt. Illetve mindenképpen ezt a felemelkedést segíti Brochant-né (Christine, Györfi Anna). A tetőponton az ő személye az, ami Pierre-t eszméletére ébreszti, és átlendíti a jó oldalra, felrázza beképzelt, önző álomvilágából.

Semmi erőltetett humor, semmi közhely, semmi szokványos.
Kétórányi  garantált kikapcsolódás és szórakozás.

2018. november 10., szombat


Colleen Hoover és Tarryn Fisher
sorozata a bizonyos "el akarom olvasni" listámról került elő. A Soha, de soha (Könyvmolyképző, 2017, fordította: Kamper Gergely, eredeti címe: Never never) történet elolvasását nem bántam meg. Nem mondom, hogy nem csalódtam, de nem sietek ennyire előre.

A három részt felesleges lett volna külön bejegyzésbe vennem, hiszen rendkívülien összefonódnak a kötetek. Annyira, hogy gyakorlatilag, ahol befejeződik az egyik, ott folytatódik a másik. Szó szerint a következő percben. Nem is igazán értem, miért nem egy vastagabb könyv lett a történet, hiszen külön-külön nagyon kevés oldalszámot tudnak felmutatni: a három együtt ~ 400 oldal.

Az események kevés időt ölelnek fel, egy egész hét sem telik el az indítás és a megoldás/befejezés között. Meg kell jegyeznem, hogy a beugrási pontot nagyon jól kapták el a szerzők.

Szerkezetét tekintve érdemes tudni, hogy kétféle szemszögből lehetünk az események tanúi. Nem igazán szeretem ezt a fajta írásmódot, azonban ebben az esetben kifejezetten ideálisnak tartom. A két főszereplő fejezetenként felváltva tudósítja az olvasót a történésekről. Ami véleményem szerint fontos, hogy nem ismétlődnek a részek (mely egyébként nagy veszélye a több szemszögben íródott regényeknek), hanem folytatólagosan lehetünk tanúi a két fiatal élményeinek, így nem is válik tőle unalmassá az írás.
moly.hu
A kiindulópont rendkívül izgalmas, az olvasó ugyanúgy semmit nem ért az eseményekből, mint maguk a szereplők. Ez már az első bekezdésből kiderül.

Csattanás. Könyvek zuhannak a linóleumpadlóra. Pörögve csúsznak egy-két métert, és megállnak egy láb előtt. Az én lábam előtt. Nem ismerem fel sem a fekete szandált, sem a piros körmöket, de mozognak, amikor utasítom őket, úgyhogy biztosan az enyémek. Igaz?

Tehát ott vagyunk, hogy senki nem ért semmit. Silas és Charlie próbálják kideríteni, mi történt velük; erre nem kevésbé kíváncsi az olvasó sem. Egymásra találnak, egyre több információt szereznek magukról és a környezetükről, azonban azt, hogy mi történhetett, nem tudják.
moly.hu
Az első rész meglepő fordulattal ér véget, mégsem jutunk közelebb a megoldáshoz, hiszen a második kötet a következő perctől folytatódik, és ugyanott tartanak a karakterek, mint az első rész beugrási pontjánál; a kezdeti homály nem oszlik egy cseppet sem.
Nagyjából ugyanezt mondhatjuk el a második és harmadik részről is. Egyre több dologra derül fény, a szerzők azonban nem kapcsolnak lámpát az olvasó elméjében: fogalmunk sincs, mi történik, éppen ezért nem lehet elengedni sem a sztorit, sem a szereplőket. Képtelenség több napig olvasni egy kötetet a sorozatból, annyira izgalmas.

Az utolsó etapban meglebegtet egy váratlan fordulatot a szerzőpáros: két mellékszereplőről kiderül, hogy kapcsolatban vannak egymással - és Charlie-val is; el is indítanak velük egy izgalmas mellékszálat, azonban ez egyszer csak elszakad, és kész. Volt, nincs. Nem tudtam meg, mi a szerepük a történetben, így semmi értelme nem volt elindulni ebbe az irányba. Csak hiányérzetet keltett bennem, pedig sok mindent ki lehett volna hozni belőle.
moly.hu
Körülbelül ez valósul meg a történet végén is. Sajnos nekem baromi nagy csalódás volt a befejezés. Az utolsó előtti mondatig majd' belehaltam az izgalomba és a kíváncsiságba. Aztán eljött az utolsó mondat, mely jelezte: itt a vége, fuss el véle, és körülbelül zárhatnánk úgy, mint a klasszikus meséket: aki tudja, az mesélje. Csakhogy ezt nem lehet tovább mesélni. A kimenet ugyanaz, mint a bemenet. Semmivel nem tudok többet az események miértjéről, mint az első mondatnál. 

Nagyon vegyes érzéseim vannak a sorozatot illetően. Egyrészt rendkívülinek tartom az alapötletet, nagyon jól felépített sztori, jó karakterekkel, olvasmányos stílussal, izgalmas fordulatokkal. De a vége...!

Azt javaslom, mindenképpen olvasd el, mert nagyon-nagyon izgalmas. Kíváncsi lennék a véleményedre, Te hogyan élted meg a befejezést?

@kirabook.hu