2017. október 15., vasárnap

A regényírási technikákról


Teljes biztonsággal jelenthetem ki, hogy megoldottam a rejtélyt. Ebben segítségemre volt Vavyan Fable, több szinten is, illetve egy jó adag elmélyülés az önismeret jegyében.

Mielőtt elárulom Nektek, pontosan mire jutottam, szeretném felvázolni az ehhez vezető utat. Mint az előző írásomban is megemlítettem, többször felmerül a Hogyan tovább?, de sokszor a Hogyan kezdjem el? kérdése is.

Mint önbizalomhiányban szenvedő személyiség, folyton a mások véleménye alapján próbáltam meg vezetni magam az utamon. Ebből a szemszögből nézve, mások által voltam irányítva a saját utamon. Szerintem nem kell elemezgetnem, miért nem jó ez, úgy gondolom, mindenki érti.

Annak érdekében, hogy bizonyosságot nyerjek, három dolgot tettem, melynek eredményeként jutottam el a megoldásig.

Először: amellett, hogy a Facebookos csoportokban osztogattam meg írásaim részleteit, véleményre várva, elküldtem négy teljesen különböző habitusú embernek, hogy írják le az azonnali véleményüket, benyomásukat, mint egy átlagos olvasó. A négyből háromnak semmi belekötnivalója nem volt, mondván, hogy ő olvasó, eszébe nem jut leállni kritizálni egy sztorit, könyvet. Egyszerűen megállapítja, hogy tetszik neki, vagy sem. Az én írásaim tetszettek nekik. A negyedik, mint nagy moly, elmondta, hogy ő mit hogyan várna el olvasóként, majd a javítás után elégedett volt. Következtetés: nem vagyok annyira gáz, mint gondoltam, illetve gondolják rólam, sőt.

Másodszor: Az egyik csoportba feltettem egy kérdést, azzal, hogy mi a vélemény erről a néhány sorról, jó lenne-e egy regény kezdetének. Egy szóval nem állítottam, hogy én írtam. Vavyan Fable Vis Major című regényének legelső néhány sora volt:
Beléptem az irodába.
Ügyet sem vetettek rám. Egymás szavába vágva ordítoztak.
Néztem őket. Egy sereg zsaru civilben, tajtékos szájjal. Nem volt nehéz kiválasztani közülük a főnököt, hiszen ő habzott a leglátványosabban.

Nos, amire számítottam ezzel a próbával kapcsolatban, beigazolódott: a nagyon okosak ismét lecsaptak, és nagyon értelmes kommenteket fűztek a poszthoz. A vicces az, hogy rögtön az első hozzászóló felismerte a részletet, és oda is írta, hogy
Vavyen Fable egyik regényének kezdő sorai... már beváltak.

Gondoltam magamban, annyi a kísérletnek, de nem így lett. Miután a következők annyi fáradságot sem vettek, hogy az előző kommenteket elolvassák, megtették tétjeiket.
jajjj... nem jó!!!

Ennek a pár mondatnak nincs belső ritmusa. Olvasd fel hangosan, én megtettem. Kizökkent, hogy állandóan le kell vinnem a hangsúlyt, pár szó után. Nem rossz a rövid mondat, ha szép ritmusban váltatozik a hosszabb mondatokkal. A rövid mondat akkor üt, ha jó helyen van elhelyezve. Néha egy egész helyzetet megmagyaráz, de itt engem csak zavar, és megakaszt. Nem jó kezdés, mert a hozzám hasonló olvasókat máris elvesztetted, de legalábbis erősen meginogtattad, hogy olvasni akarjam-e tovább. 

Ezeket a megjegyzéseket egyenesen nekem címezték, mint a kiemelt igék ragozásából is kiderül. Mindenki elgondolkodhatna a tanulságon...

Saját magam annyit állapíthatok meg, hogy megerősítést nyert, amit egy ideje már megfogalmaztam magamban: rengeteg olyan ember van, aki azt hiszi magáról, hogy ért valamihez, ezt a tudást osztogatja, ha kell, ha nem, de ami a "legrémisztőbb" az egészben, hogy biztos vagyok abban, ő szentül meg van győződve a saját tehetségéről és igazáról.

Harmadszor: Hogyan írjunk regényt? tettem fel magamban már sokadszorra a kérdést. Nem jó dolog ezer módszert elolvasni, tanácsot megfogadni! Ez a saját tapasztalatom. 


A kérdés megválaszolásában szintén Vavyan Fable volt a segítségemre, ugyanis egyik nap fogtam magam, és írtam neki egy levelet. Nagyon jófej lehet, mert néhány óra múlva már válaszolt is. Azt kérdeztem tőle, hogy tényleg muszáj vázlatot írni jelenetek szintjén, mikor még nem is álltam neki a könyvnek? Komolyan tízoldalas jellemrajz kell egy szereplőről? Csak mert az én karaktereim a saját szemem előtt formálódnak, a történések közben ismerem meg őket egyre jobban. Amikor egy fejezetet elkezdek írni, akkor meg fogalmam sincs, mi lesz a vége. Sokszor olyan lehetetlen helyzetekbe kerülnek a hőseim, amikből alig tudom őket kirángatni.

Vavyan Fable az alábbi választ adta nekem:
Mindenki másképp ír, van, aki mérnöki pontossággal megtervezi a történetet, és akkor sem tér el ettől, ha a karakterei vért pisilnek. 
Mások óriási káoszokat hoznak létre, megint mások egyéb módszerrel csinálják. 
Ha te így teszed, ahogy írtad, akkor egyelőre ez a te utad, ha pedig változni akarna, úgyis észrevéteti veled. 
Írj, tedd a polcodra a könyvet, örülj, légy büszke. :) 

Köszönöm neki!

A titok megoldása tehát a következő:
Úgy kell írnom, ahogyan az nekem jó. Természetesen megnézem a különféle módszereket, de nekem nem válnak be. Nem fogok csak azért heteket elpocsékolni egy vázlat megírására, mert a "szakemberek" szerint azt úgy kell. 

Sőt! Tovább megyek! Az én stílusomhoz hozzátartoznak a rövid mondatok, én így szeretek írni. Tudom a gyenge pontjaimat, azokat erősítem, azonkívül meg magasról teszek arra, mit írnak a Nagykönyvben! Az írás élvezetéért írok, nem azért, hogy best sellert tudjak felmutatni. 

Szóval, ha te is írsz, és felmerültek benned kétségek, nagyon gyorsan oszlasd el őket! Írj ahogy jólesik, akkor és arról, amit csak szeretnél! Ez az írás lényege! Ettől van jótékony hatással a lélekre!

Végezetül a mottóm John Braine-től, melynél egyszerűbb és motiválóbb néhány szóra nincs is szükségem:
Az író olyan ember, aki ír. 

@kirabook.hu